Sokat reflektálsz magára a színházra. Ez direkten inkább az első részre jellemző, a második egy klasszikusabb „negyedikfalas” helyzet. Ez Goethe szövegéből következik?
„Színházi bábok és rimák szájába illenek praktikus maximák.” Faust mondja ezt Wagnernek az első részben. Goethe szövege végig önreflexív. Szerette a nagy színházi trükköket: füst, fényeffektek, színpadtechnika stb. Nekem ebben is pont az illúziókeltés tetszik. Hogy olyan, mintha, vagyis nem az. Tulajdonképpen engem is ez izgat. Csak engem ez el is keserít. A színház egy olyan műfaj, ami egyrészt képes magas szinten szórakoztatni, gondolkodtatni, de a másik oldalról van benne valami hiábavalóság. Mintha a színház által minden erőnkkel azon lennénk, hogy elfedjük magunk elől a valóságot. Én régóta perlekedek ezzel a dologgal, tehát ilyen értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy ez az én mániám. De Goethe szövegét nem használom ehhez a mániámhoz, hanem inkább megtalálom benne.
Kulka János Mephistophelesként azt mondja a második rész végén: „Ocsmány és abszurd vonzalomra leltem – rettentően mellétenyereltem!” Azt kérted tőle, hogy – a mondat primer jelentése mellett – gondoljon közben a színházra. De Máté Gábor a wc lehúzásakor azt is mondja, hogy „nagyszerű lényeget rejt, ami ocsmány”.
Persze. A színház vonzó, mert egy legális perverzió. Nekem egyelőre még egy olyan háló, amibe belegabalyodtam. Mindez addig tart, amíg föl nem hagyok ezzel a perverzióval. Talán egyszer sikerül. Végleg.
Az első rész egy viszonylag egyszerű történet – amihez egyszerű színpadi forma is társul. A második rész viszont valóságos őrület – és bonyolult díszletben játszódik. Két teljesen különböző anyagból két teljesen különböző előadás született.
Az első részben, ahol az anyag drámai és szikár, ahol a történet lineáris, azt nem kell megsegíteni túl sok színpadi jellel, eszközzel, külsőséggel. Ott a cél az, hogy hagyjuk ezt a drámát működni, ezért gyakorlatilag üres színpadon játsszuk. A második rész díszlete egy reális lakás illúzióját kelti, viszont ami benne zajlik, az meg teljesen elvont. Azt akartam, hogy ott, ahol van történet, gazdagabb legyen az asszociációs tartomány, és ott, ahol tulajdonképpen az asszociáció maga a dramaturgiai alap, ott egy reális keret szabjon határt. A két előadás két teljesen másfajta színház. Másképp is kell őket nézni.
Goethe szövegétől nem áll távol az irónia, a cinizmus, a gúnyolódás. Ez a mi előadásunkban is tetten érhető, főleg Mephistopheles figuráján keresztül: bohócjelmezben jelenik meg, ugrál, énekel. Komolyan lehet majd venni?
Mephistopheles alakjában pont ez a jó: olcsó, de jó. Egészen más világot képvisel, mint Faust, aki bár komoly, nehezen hiszünk neki. A triviális, olcsó, „seggmutogatós” színházi eszközökkel valamennyire a középkori ördögképre játszunk rá. Amikor ostorozzuk a kortárs színházat, hogy sok a meztelenség és az erőszakosság, fontos megemlíteni, hogy ez valahol egy középkori színházi hagyomány is.
Középkori hagyomány él tovább a mennybéli prológusban is, mégis kihúztad.
A jóságos, bölcs Isten és az ördög kokettálnak, és fogadást kötnek Faustra. Az ezzel való játék engem egyáltalán nem érdekelt. Főleg úgy, hogy ennek nem is éreztem igazán tétjét. Nem hiszek abban, hogy létezik jó és rossz, vagy Isten és vele szemben az ördög, semmiképpen nem szerettem volna megragadni egy elavult keresztény világkép szintjén. A mi történetünk szempontjából ez nem fontos. Ez a történet Fausttal kezdődik. Egy végtelenül hosszadalmas múzeumi túra lett volna, ha minden egyes jelenetét elővesszük a goethei szövegnek. Bár izgatott ez a kihívás, ismét rájöttem, hogy a kevesebb több.
Nagyobb dramaturgiai változtatások főleg a második részben történtek. Például hangsúlyosabb lett a Heléna-szál és egyenesebb a történet azáltal, hogy Faust játssza a Császárt. Mondhatjuk, hogy a második rész eléggé drámaiatlan szövegére rá lett erőltetve egy drámai ív?
Így is elég színes és gazdag a történet, amiben könnyen el lehet majd veszni. Minden változtatás azért történt, hogy valami kis kapaszkodó azért maradjon. Tulajdonképpen Goethének csak történetfoszlányai vannak, a köztes helyeket meg kitölti a maga által kreált mindenféle őrült szóvirágaival, ötleteivel, fantáziáival – amiket ő valószínűleg ráadásul tűzijátéknak meg mindenféle monumentális színpadi eseménynek képzelt. Ehhez a fantáziaképhez képest mi kiválogattuk azokat a részeket, amelyek érdekesebbek voltak számunkra, és amikről azt éreztem, hogy belőlük összerakva szívesen elmesélnék egy saját értelmezést. Az eredeti Faust egy hatalmas titok, amelyből mindenki kedvére csemegézhet. Én is kipróbáltam, köszönöm szépen.
A kettősséggel kezdtük. Mi van, ha a nézők és a kritikusok azt mondják majd, hogy nekik ez a Schilling Árpád kell, a katonás Faust rendezője, és nem pedig a „Lúzer”?
Nem rendelésre vagyunk valamilyenek, de minden kritika jó valamire.