FAUST
Tántorgás kell: kínos és örömteli harc,
Szerelmes gyűlölet, fölemelő kudarc.
Lelkemtől, mely tudásszomjból kigyógyult,
Ne maradjon távol fájdalom egy sem;
S ami az egész ember-létbe tódult,
Önmagam legmélyébe beeresztem.
Így lényem egész ember-lénnyé bővül,
S majd azzal együtt pusztul és elévül.
De arról nincs szó, hogy eljönne az a bizonyos nagy pillanat. A végén Faust feltételes módban idézi vissza a szerződésben leírtakat. Nem veszíti el tehát a fogadást, hanem egyszerűen meghal. „Nekem erősen ellenállt. Az időtől nyerte el a halált.” – mondja Mephistopheles.
Így van. Megöregedett. Goethe is és Faust is. De nem kárhozik el, nem viszi el őt az ördög sehova. Egyszerűen lejár az ideje. Magával ragadó ez a pragmatizmus.
Goethénél Margaréta nagyon fiatal, körülbelül 14 éves lány. A Katona színpadán Mészáros Blanka egy érett, öntudatos, határozott fiatal nőt játszik. Lehet egyáltalán bűnnek tartani az ő megrontását?
Bűn azért van, még ha nem is ez a Faust I-II. tétje. Az első rész végén nem normális állapotban látjuk ezt a lányt. Ha elfogadjuk és tényként kezeljük, hogy megölte az anyját, megölte a gyerekét, és mindezt azért, mert ennek a férfinek akart imponálni, akkor nyilvánvaló, hogy itt súlyos bűn terheli Faustot. Csak ebbe Faust nem döglik bele. Az első rész végén, amikor kilép az előadásból, van lelkiismeret-furdalása, fáj is neki valamennyire, de ezzel ennyi. Ott tudja hagyni ezt a lányt, és megy tovább. Goethe nem tör pálcát főhőse fölött, ezt a közönségre bízza.
Még korábban, a lány tragédiája felé vezető úton azt látjuk, hogy Faust sokat vívódik magával. Minden lépésnél fölteszi magának a kérdést, hogy tegye-e. De mindig meggyőzi magát, hogy így kell lennie. Végül pedig minden vívódása ellenére valóban tönkreteszi ezt a lányt. Miért?
Tulajdonképpen már csak azért is megteszi, mert megígérte. Az én értelmezésemben maga a színház is reflektál önmagára. Az egész nézőtéren mindenki azt akarja látni,
arra várnak, arra vettek jegyet, hogy Faust bukását átéljék. Ezért is mondja a közönségnek: „Ó pokol, neked kell ez az áldozat!”. A színház miatt van. Ennek a „puskának”
is el kell sülnie, nincs mese. Különben nem lesz show, nem lesz dráma.
Egyébként igazán emberi dolog, amikor valaki elkezdi megmagyarázni magának, hogy ő már igazából nem is akarja annyira, de mit tehetne, már nem lehet megállítani a folyamatot.
Kárhozat, bűn, lelkiismeret, bűntudat – ezek a nagy szavak tulajdonképpen nagyon kapóra jönnek neki. Pont akkor veszi elő ezeket a fogalmakat, amikor praktikusan iszonyatosan
egyszerű lenne megoldani a helyzetet, hiszen csak annyit kellene mondania, hogy nem teszem. Azt érzem, hogy Faust saját magát sajnáltatja a kétkedésében. Hiába próbálja
magát a vívódásai során egy erkölcsileg gazdag személyiségnek beállítani – akár élvezetből, akár nem – a végén mégiscsak megteszi.
Rengeteget beszél, megideologizálja a bűnét, de tenni igazán nem tesz semmit. Faust az első rész elején, a Biblia-fordítás során arra jut, hogy „kezdetben volt a Tett”. Aztán végig az az érzésünk, mintha folyamatosan történne vele egy csomó minden, de a második rész végén ugyanehhez a gondolathoz jut vissza: „Minden a tett.” Akkor végül is mi történt vele a két estés előadás alatt?
Semmi sem történik meg teljesen vagy igazán. Faust szenvedése nem igazi szenvedés. Ezt tudja a színház: minden ott van valamennyire, de semmi sincs ott igazán. Ami
Faustra jellemző, az az egész színházi műfajnak a sajátja. Olyan, mint egy terápia. Nézünk valamit, amiről újra és újra azt kell mondani magunknak, hogy hazugság. Szórakoztat
és taszít. Az taszít benne, hogy ennyire hamis, és az vonz, hogy ennyire édes, vicces és időnként hátborzongató.
Miközben úgy csinálunk, mintha valamiben komolyan, mélyen hinnénk, abban sosem hiszünk eléggé. Sosem hiszünk igazán. Sosem gondoljuk annyira komolyan, mint amennyire beszélünk
róla. Minél többet beszélünk a kárhozatról, igazából annál kevésbé kell szembenéznünk a valódi bűneinkkel. Minél többet beszélünk a bűntudatról meg a lelkiismeretről, annál kevésbé
kell szembenéznünk azzal, hogy mennyire silányak és ostobák vagyunk. Ez nem csak Faustról szól, hanem egy olyan társadalomról, egy olyan közösségről is, ami végig hajtogatja, hogy
csinálni kéne valamit, de közben igazából nem csinál semmit. Az ég adta világon semmit.
„Azt
szeretem, ki
a lehetetlent
akarja.”