Ha valaki úgy dönt, hogy a Faustnak csak az első részét olvassa el vagy nézi meg, akkor egy hiánytalan, befejezett, teljes egésszel fog találkozni. A második rész, legalábbis a cselekmény tekintetében, nem folytatása az elsőnek, és mint megalkotott univerzum az első rész nélkül is hiánytalan. Kérdés tehát, hogy a Faust vajon egy mű-e, amely szétválik két egészen különböző részre, vagy két különböző mű, néhány közös szereplővel. Másrészt az is kérdés, hogy a tragédia második része miképpen keltheti egységes mű benyomását, miközben Goethének esze ágában sincs semmiféle cselekménybeli vagy dramaturgiai egységet létrehozni.
Az én nézőpontomból a Faust egy műnek látszik. Organikus alakulású, heterogén alkotás, amelyben a két résznek nincs közös szerkezete, viszont közös alkotói koncepció áll mindkét rész mögött. Ez nem azt jelenti, hogy Goethe ugyanazt a művet akarta megalkotni huszonöt évesen, mint nyolcvanéves korában, hanem azt, hogy a későbbi munkafázis koncepcióját kiterjesztette a korábbi munkafázisok eredményeire is. Fiatalkorában támadt egy romantikus jellegű ötlete: a vakmerő tudós szerződést köt az ördöggel. Goethe egyik nagy kincse az a képesség volt, hogy ezt az ötletet évtizedeken át jegelje: sem azt nem hagyta, hogy egy nagy, türelmetlen lendülettel eljusson a befejezésig, sem azt, hogy ötlete hamvába haljon.
A Faust II-be Goethe gátlástalanul és válogatás nélkül mindent beletömködött, ami fiókjaiban és dossziéiban az előző ötven
év során felhalmozódott: kismillió földtörténeti, művészettörténeti, eszmetörténeti, démontörténeti és még ezerféle „történeti”
észrevétel, reflexió, szellemesség, oldalvágás, műhelyforgács, sziporka gazdagítja a szöveget. Tényleg gazdagítja: nem egészen
értem, miért és hogyan, de látom, hogy hozzájárul a mű egységéhez.
A szokásos válasz, miszerint „drámai költemény”, nem kielégítő, mert elfedi a probléma lényegét. Éppen erről van szó: vagy dráma, vagy költemény. El kell dönteni. Ha költemény, akkor persze dialógus-formában írt költemény, rendezői utasításokkal és egyéb színpadias elemekkel. Ha dráma, akkor persze óriási költői potenciált felvonultató dráma, amelyben nemcsak a gondolatiság, hanem a szemlélődés és a drámától függetlenedő alanyi szenvedély is megtalálja poétikai formáit.
Ha a Faustot drámának tekintjük, akkor azon is el kell gondolkodnunk, miképpen érvényesül a drámaisága. Olvasóként és nézőként úgy tapasztaljuk, hogy a drámát legfőképpen a konfliktusok éltetik, hiszen érdekek, értékek, érzelmek összeütközése a drámai feszültség legfőbb forrása. Igen ám, de Goethe nem kedveli a konfliktusokat, és kifejezetten kerüli ezek színpadi megjelenítését.
A két főszereplőnek, Faustnak és az ördögnek nincs egységes jelleme, jellemfejlődésről vagy egy-egy jellemvonás drámai átalakulásáról végképp nem beszélhetünk. Leginkább még Margaréta alakjában érvényesül a hagyományos értelemben vett drámaiság: az, hogy éppen bukásában és összeroppanásában válik erőssé, dramaturgiai gondolatnak is erős.
Goethe a cselekménnyel sem nagyon törődik. Míg az első részben még úgy van egymásba építve a három fő vonulat (tudós-dráma, ördög-dráma, csábítási dráma), hogy a mozzanatok cselekménnyé kapcsolhatók össze, addig a második részben már kísérletezni sem érdemes ilyesféle rekonstrukcióval.
Hogyan teszi Goethe a Faustot mégis dráma-szerűvé? A gondolati és a nyelvi-poétikai feszültség színpadi feszültséggé alakításával.
A Faustban, különösen a második részben a leglátványosabb események nem történnek meg „igazából”, hiszen megannyi káprázatot és
varázslatot látunk. Az viszont igazi történés, hogy az ördög szubverzív gondolkodásmódja vagy a színrelépő csodalények magánvaló
létezése nagyfeszültségű viszonyrendszert létesít a szereplők között. Emellett a Faust nemcsak metrikailag, hanem stilisztikailag is
igen változatos. A gyöngéd líraiságtól az emelkedett gondolatiságon át a szarkazmusig és a drasztikumig sok-sok regisztere van. A
versformák, szólamok, hangvételek egymásnak feszülése kisebb részben jelzik és kirajzolják, nagyobb részben helyettesítik a
tulajdonképpeni cselekményt, átveszik annak funkcióját.
Aki nem eredetiben, hanem fordításban olvassa/nézi a Faustot, az valójában nem Goethe szövegét olvassa/hallja, hanem a Goethe szövegével kapcsolatos fordítói döntéseket, értelmezéseket és elemzéseket. Mindenekelőtt a műfajra vonatkozó döntéssel szembesül. Goethének nem kellett eldöntenie, hogy drámát ír-e vagy költeményt. Goethe fordítója ellenben nem teheti meg, hogy ne hozza meg ezt a döntést, akár tudatosan, akár ösztönszerűen.
Ha a fordító költeménynek olvassa a Faustot, akkor a metrika és a metaforák felől közelíti meg a szöveget. Azzal kevésbé fog törődni, hogy a verssorok a színpadon jól mondhatók legyenek. Ha a fordító drámának olvassa a szöveget, és az ebből létrehozható színházi előadást próbálja elképzelni, akkor az lesz a legfőbb gondja, hogy egy-egy szöveghely, szentencia, gondolatpárhuzam, rímpár milyen fogódzót adhat a rendezőnek és a színésznek. Ez esetben az lesz fontos neki, hogy a verssor vége egybeessen a mondat végével, hogy a gondolatok logikusan kapcsolódjanak egymáshoz, és a dikció első hallásra is érthető legyen. Kerülni fogja a régies és ritka szavakat, a tájnyelvi kifejezéseket, és közelíteni fogja a szöveget a mai beszélt nyelvhez, megőrizve persze a komolyságot és a nyelvi erőt.
Természetesen hazabeszélek, magamat állítom szembe tiszteletre méltó elődeimmel. Szeretném hangsúlyozni: a Faust újrafordítását nem az indokolja, hogy az eddigi fordítások ne volnának jók. Sárközi György, Franyó Zoltán, Jékely Zoltán és Báthori Csaba (ők fordították legutóbb az első részt), valamint Kálnoky László és Csorba Győző (ők pedig a másodikat) munkái ugyanis jók, sőt kiválóak. Szeretném tehát leszögezni: nem, nem azért fordítom újra a Faustot, mert az eddigi átültetéseket porréteg fedi. Nincs porréteg, ezek most is élő szövegek.
Az újrafordítást két körülmény indokolja. Az egyik: az utóbbi száz évben, Kozma Andor 1924-es munkája óta nem volt közös fordítója
a tragédia két részének. A másik: az összes eddigi fordítás költői indíttatású. Színházcentrikus magyar Faust-fordítás mindmáig nem
készült. Most viszont – mondhatom – megkaptam a fordító szerepét, és igyekeztem legjobb tudásom szerint eljátszani.