Egy gondolat, egy hajlandóságot és eszmét akarok megnevezni, amely főkifejezése a szellem szeretetének az élet iránt. Ez a nevelés gondolata. Goethe teljes-tökéletesen nevelői ember volt. Életének mindkét nagy emlékjele, a Faust és a Wilhelm Meister ezt bizonyítja. Különösen a Wilhelm Meisterben látható, hogyan objektiválja magát az önéletrajzi, önmagát megvalló és alakító ösztön, hogyan fordul kifelé, a szociális, sőt államférfiúi felé s hogyan válik ezzel nevelővé. Belső ösztönzés és hivatás a nevelésre azonban nem a saját harmóniából származik, hanem a saját problematikából, diszharmóniából, az önmagával való leszámolás kényszerének nehézségéből. A költő-írónak nevelői volta úgy határozandó meg, mint vallomást tevő problematika, mint a mindennapiságtól távolodó valami, ami azonban reprezentatívságra és az emberileg általános kifejezésére van hivatva. «Az az igazi szimbolika - mondja Goethe -, amikor a különös az általánost reprezentálja». Ez pontosan a költői Én szimbolikája, amely azt hiszi, hogy csak önmagát fejezi ki teljesen, és amelynek csak az önmaga kifejezésére van szüksége, hogy megoldja az általánosnak a nyelvét, de nem általánosság szándékával, igényével és allűrjével, hanem teljesen csak, mint Ént, minden ingerével és feltételeivel a személyesnek, amelynek előre nem látott jelentőség jut osztályrészül. A kegyelem, melynek a műben része van, lényegileg jelentőség a reprezentációnak, az akaratlanul és öntudatlanul sokakért-helytállónak ebben az értelmében - és pedig anélkül, hogy a belső sors tulajdonképpen sokak sorsa, tehát átlagos és normális volna -, azért lehet, sőt talán kell is, hogy különleges, fájdalmas, sőt beteges legyen. Milyen mindenkiétől elszakadt volt Rousseau élete és mégis mennyire a kor beszélt belőle, mennyire felszabadította műveivel a kor vágyát, mennyire megmozgatta a világot azzal, hogy vallomást tett önmagáról! Ő, aki bizonyára nem volt az istenek kedvence, döntően határozta meg Goethét, az isteni ifjút. Egész nevelő voltát, magát a nevelés eszméjét is tőle kapta Goethe. Ottilia szava a Wahlverwandschaftenben: «Nem tagadom, boldog elhivatottságnak érzem, másokat a szokásos úton nevelni, ha a legszokatlanabb úton neveltettünk», - ez a szó egyszerre rousseaui és goethei. Az író - így lehet meghatározni - az a nevelő, aki maga a legszokatlanabb úton neveltetett és a nevelés nála mindig kezet fogva jár az önmagával való harccal. Ez a belső és a külső egymásba olvadás, viaskodás az Énnel és a világgal egyszerre, míg a merő objektív nevelősködés a saját tökéletességének előre megadott feltevése alapján csak üres iskolamesterkedés. Ez a viaskodás azonban a tágabb Énnel, a nemzettel, a ragaszkodás az ön-korrigáláshoz és önleküzdéshez, melyet az ember maga visz végbe, ez a pedagógiai szolidaritás a környező világgal, a néppel, olyan szolidaritás, amely természetesen gyakran distanciába állásként, kritikai hidegségként és szigorként nyilvánul. Ahogy minden nagy németnek, különösen Goethének és Nietzschének szavaiból és ítéleteiből ismerjük, - mennyivel több elkötelezettség van ebben, mint a hurrá-hazafiak rikoltozó ön- és népigazolásában.
Goethe nevelői és moralizáló hajlama kiváltképpen a szentenciózusban, az erkölcsi és lélektani
aperçuben való kedvtelésben nyilatkozik, amely oly sokféleképpen ütközik ki prózájában és antikos
stilizálással klasszicista drámáiban is. A szentencia, az erkölcsi és társadalmi megjegyzés egyike
azoknak az írói beleavatkozásoknak a költőibe, melyekről szóltam és éppen benne nyilvánul a
költőség az írósággal elválaszthatatlanul. Mert ezzel elég tétetik egy humánus feladatnak, egy
emberi megbízásnak, amely a költőre mint íróra hárul. A szentenciában egyáltalán nincs tulajdonképpen
újról és meglepőről szó. «Új kitalálások - mondja Goethe - történhetnek és fognak is történni, de
nem lehet semmi olyan újat kitalálni, ami az erkölcsi emberre vonatkozik. Mindent gondoltak, mondtak
már, amit legfeljebb más formákkal és kifejezésekkel adhatunk vissza». A feladat tehát emberi
tapasztalatok végleges formálásában rejlik. Az emberiség a költő útján gondoskodik nyelvileg
megismeréseiről, örök biztonságba helyezi őket. Talán sehol sem válik a szépség oly nyiltan
felismerhetővé és tiszteletreméltóvá emberi jelenség mivoltában, mint a költői aperçuben, a
szentenciában. «Megvan - mondja Goethe - az az elkerülhetetlen, mindennap megújítandó, gyökeresen
komoly törekvésünk, hogy a szót lehetőleg összeillően ragadjuk meg azzal, amit megéreztünk, láttunk,
gondoltunk, tapasztaltunk, képzeltünk, amit ésszerűnek találtunk. Talán nincs szó, melyben az írói
szenvedély, a szép szabatosságra való, az életen uralkodó törekvés oly kifejezésteljesen nyilvánul,
s közel fekszik itt a kritikai és a plasztikai szabatosság közti megkülönböztetés is. Goethe dolga
az utóbbi volt s mindig is az írói költő dolga. Őnála az absztrakció is alapjában véve plasztikus.
Van kritikailag kihegyezett és éles szabatosság, de az övé nem az. A szépség kötelezettsége nem illeti
meg az absztrakt megismerést, a tisztán gondolkozói nincs formával összekötve és nem is törekszik rá.
A művész, költő és író érzéki módon van az emberi méltóság eszméjének elkötelezve, éppen azért, mert
ő a hordozója annak a szükségérzetnek, hogy a tapasztalatnak a vonzón legtisztább és legméltóbb formát
adja. Léte az érzékiség és méltóság különleges és veszélytől nem mentes egyeztetésén alapszik. Papi
jellemvonások mutatkoznak nála, melyeket az emberi hivatás bélyegez rá s melyek gyakran ellentétben
állhatnak azzal a szabatossággal, mely az érzékiséghez tartozik. Az átlagoson túl két vonatkozás
nyilvánul nála erősen: a nemhez való és a szellemhez való és ez a két vonatkozás belső szükségszerűséggel,
valami titkos vagy nyílt módon forradalmárrá teszi, mozgató, felzaklató, sőt aláásó, a jövő felé
hajló erővé.» Minden művészben - mondja Goethe - benne van a merészségnek egy vonása, amely nélkül
nem képzelhető tehetség». Ennek a merészségnek az eredete ahhoz a két hatalomhoz való vonatkozásában
van, amelyekről szóltam, s amelyek annak a szabad emberfajnak a számára, akiket művész néven neveznek,
az élet legerősebb stimulánsai. Goethe számára is azok voltak. «Mert az élet a szeretet és az élet
élete szellem». Az erkölcsösen nemi bátorság, a forradalmi az érzéki téren nem szűnt meg egész munkáján
át a legkésőbbi és legmagasabb korig nyilvánítani magát, de természetesen legerősebben nyilvánult az
ifjúkorban, leginkább szemlélhetően talán a «Stellá»-ban. Ennek a színműnek a befejezését, a «Tied
vagyunk»-at, amit a két nő a szerelmes férfihoz intéz, nem egyszer képtelennek és groteszknek
minősítették a színpadi előadás szempontjából. A háromszemélyes helyzet kínossága és lehetetlensége
nyilvánvaló, ha az ember realizálja. És mégis, ami benne emberileg merész és felszabadító, azt magában
véve igenelni kell. Ha azonban itt igeneljük, mert Goethéről van szó, akkor a merészséget a költőnek
általában meg kellene engedni, még akkor is, ha a veszedelmes és felforgató moráltalanság látszatát
kelti; alapjában véve mégis helyes és szükséges marad. Mire volna jó egy nagy költő emlékünnepe, ha
nem válna javára általában a költőinek, az iránta való türelemnek, különleges méltósága megértésének?