Goethe művének címszereplője, Faust eredetileg létező személy volt. Egy kicsit pontosabban: egy bizonyos Faustus nevű ember valamikor csakugyan élt Németországban. Túl sok biztosat nem tudunk róla. Azt például tudjuk, hogy Luther Márton kortársa volt, 1540 körül halt meg, és hogy Georg volt a keresztneve. Egy dokumentum tanúsítja, hogy egy ízben a bambergi püspöktől jelentős összeget kapott horoszkóp készítéséért. Ebből arra következtethetünk, hogy nagyrészt ilyesmikkel kereshette kenyerét: horoszkópkészítés, kalendáriumszerkesztés, csillagjóslás. Elképzelhető, hogy álomfejtésre, aranycsinálásra, kincskeresésre és házasságközvetítésre is vállalkozott. Úgy sejthetjük, hogy az orvosi és a kuruzslói tevékenységtől sem riadt vissza, továbbá kozmetikai recepteket is adhatott, nőknek és férfiaknak egyaránt. És ha ennyiféle – többé-kevésbé gyanús – dolgot csinált, foglalkozhatott akár szellemidézéssel is.
Faustus alakját már a kortársak is titokzatosnak és nyugtalanítónak érezték: gyakran leírták a nevét levelekben, naplókban, krónikákban. Ez a titokzatosság magyarázza, hogy egy sor, gyakran igen régi vándoranekdotát az ő nevéhez kezdtek kötni. Ezek egy része bűvésztrükkökről, szemfényvesztésről és különböző varázslatokról szól, és megkívánja, szinte megköveteli, hogy kiszínezzék, bővítsék, eltúlozzák, vagy hozzákapcsoljanak más, hasonló jellegű történeteket. Így szilárdult meg a XVI. század második felében az a meggyőződés, hogy Faustus az ördöggel cimborál, és hogy tiltott varázslatokat művel. Innen pedig már csak egy lépés az ördöggel kötött szerződés fikciója.
Faustusból a XVI. századi hisztérikus ördögkultusz halandó szupersztárja lett, majd alakja körül fokozatosan kikristályosodott a modern emberiség legnagyobb szabású mítosza, aminek köszönhetően a világirodalom halhatatlan szereplőjévé vált.
Mire Goethe kézbe veszi és Fausttá formálja Faustust, az ördöggel paktáló tudós figurája már sokféle átalakuláson ment keresztül. Kilépett (vagy belépett) a német kulturális kontextusból a világirodalomba. Christopher Marlowe 1589-es Doktor Faustusa a címszereplőből igazi tragikus hőst formál. Elkárhozását nagyszabású bukásként, nem pedig az önfejűség jól megérdemelt büntetéseként tünteti fel. A kíváncsiság, az önálló észjárás az angol reneszánsz drámában immár nem bűn, hanem érték, a titáni magaslatokra törő ember csodálatot érdemlő fegyvere.
A világirodalmi szereplés után Faustus alakja bő másfél évszázadra visszasüllyed a német provincializmusba és az irodalom alsó regisztereibe, a ponyvahistóriákba és a népszínművekbe. Ezzel párhuzamosan az egész német nyelvterületen elterjednek a Faustusról szóló bábjátékok és élő komédiások által játszott vásári látványosságok – Goethe is látott ilyeneket gyerekkorában. Ezekben az átdolgozásokban nemigen őrződött meg Faustus tragikus aspektusa. Vagy az erkölcsi és teológiai célzatú intelem és ijesztgetés került előtérbe, vagy a komikum, a kaland és a groteszk.
A XVIII. század közepén a német nyelvű írásbeliségben felgyorsult a magaskultúra és a tömegkultúra szétválása, de Faustus alakja megjelent az elit irodalomban is. A német felvilágosodás írói közül többen is megpróbálkoztak Faustus megjelenítésével (Lessing, Weidmann, Lenz, Klinger). Faust mégis Goethe embere lett, és az is maradt. Nemcsak a mű világirodalmi nagysága miatt van ez így, hanem azért is, mert Faust alakja, éppen elmosódottsága és különneműsége miatt, Goethe egészen különböző alkotói periódusaiban egyaránt életre tudott kelni, és maga köré tudta vonzani a legkülönbözőbb dramaturgiai, poétikai, bölcseleti problémákat, miközben mindvégig önmaga marad. Akár életunt egyetemi oktató, akár botcsinálta nőcsábász, akár mocsarat lecsapoló aggastyán: minden alakjában ő Goethe embere.
MEPHISTOPHELES
Szavakkal vitatható minden téma,
Szavakból építhető nagy szisztéma,
Mi hihető, szavaknak hihető el,
Szavakból jottányi sem vehető el.
Ide tartozik még, hogy a professzor-álruhás ördög hiába állítja, hogy „szavakból
jottányi sem vehető el” – ugyanis elvehető: például egy latinos végződés. Igen
ám, de a Faustus latin szó, és azt jelenti, hogy „boldog” vagy „örömteli”. A Faust
pedig német szó, és azt jelenti, hogy „ököl”. Humanista latin névből barbár germán
név, boldogból ököl: ez van akkora átváltozás, mint az, hogy a kárhozatos
kíváncsiskodásból dicsőséget hozó tudásvágy lett két évszázad alatt.