Goethe (1749-1832) hatvan éven át dolgozott a Fauston. Az első változatot, az úgynevezett ős-Faustot, huszonéves fejjel írta, a tragédia első része hatvan éves korában jelent meg, a második rész pedig csak 82 évesen bekövetkezett halála után. A témát, amelynek háromszáz éves előtörténete volt, nem ő találta ki, de ő formálta át. Faust Goethe keze alatt nőtte ki magát a középkori mondák sötét és nyers figurájából egy világköltemény modern főhősévé.
Goethe tehetségének része volt az organikus belső építkezés képessége. Egy olyan művet, mint a Faust, hat évtized során többször félbehagyni és újrakezdeni: ehhez nyilván türelem és nagyvonalúság is kellett, valamint bátorság és önbizalom. Goethe nagyságát mutatja az is, hogy az alkotói válságot és az önmagával szembeni kételyt is a produktivitás tanújeleivé tudta változtatni. A Faust létrejöttének egyik nagy tanulsága az, hogy nemcsak a forró alkotói pillanathoz kellenek rendkívüli képességek, hanem a terméketlenség jéghideg éveihez is.
Goethe nemzedékében, amelyhez a „Sturm und Drang”, azaz „Roham és Nyomulás” nevű irodalmi tünemény kötődik, sok zseniálisnak látszó tehetség volt, akik azonban felvillantak és kialudtak. Goethe viszont kortársaival ellentétben nem lobbant ki és nem esett szét. ő nemcsak folyamatosan gyarapítani tudta alkotói erejét, hanem ki is tudta terjeszteni. Fiatalon is nagy volt a költői kapacitása, és kiválóan működtek az ösztönei, de idősödve találta meg annak művészileg hatékony formáját, hogy a világ egészéről vagy az embernek a világban betöltött helyéről mondjon valami lényegeset.
Jellemző Goethére, hogy kezdettől fogva nincs tekintettel sem a színházra, sem a közönségre, sem az esztétikai problémákra. Kora színházi irányzataival és konvencióival szembe menve megteremti a maga sajátos színpadát a maga sajátos figuráival. Sosem takarékoskodik a hatásos effektekkel sem: éjszakai jelenetek, zenés betétek, véres csaták, intim családi élet. Ha nem is felelt meg a korabeli színpadi szabályoknak, ösztönös színpadérzékével mégis rendkívüli drámákat – vagy ha úgy tetszik, színházi szövegeket – írt. Legfontosabb színművei a Götz von Berlichingen, az Iphigenia Tauriszban, az Egmont, a Torquato Tasso és persze a Faust. Ezekben a darabokban annyi élet, annyi erő és plaszticitás feszül, hogy – habár Goethe korában sokan előadhatatlannak tartották őket – az elmúlt kétszáz évben újabb és újabb színházi kísérleteknek adnak kimeríthetetlen anyagot.
A Faustban észre lehet venni a hiátusokat, a tervezett, ám ki nem dolgozott részek üres helyét; viszont homályos utalásaival együtt is kristálytisztán átlátható, és heterogenitásával együtt is szerves egész, amelyet óriási kohéziós erő tart össze. Röviden és egyszerűen: megvan. Goethe negyven éves korában megérezte, hogy lesz ideje és ereje kiépíteni a Faust-látomást egészen Margit haláláig, és hetvenöt éves fejjel tudta, hogy módja lesz hozzáilleszteni az első részhez a még nagyobb szabású másodikat. Ezenkívül szerencséje is volt. Az említett „megérzés” és „tudás” egész egyszerűen bejött neki. Hosszú élete volt, ráért kivitelezni a tervet, és késő öregségében is olyan lírai teljesítményre volt képes, amilyet a legtüzesebb vérű, legspontánabban zseniális huszonéves költő is megirigyelhet.
„Az egyik legnagyobb hibám,
hogy sohasem fordítok annyi időt
egy munkára vagy vállalkozásra,
amennyire szükség lenne. Mivel
olyan szerencsés vagyok, hogy
a gondolataim és következtetéseim
rövid idő alatt nagy utat tudnak
bejárni, a lépésről lépésre való cselekvést
unalmasnak és elviselhetetlennek tartom.”
/Goethe/