Az egyik kereskedelmi rádiót hallgattam dél körül április közepén a kocsiban. Az amerikai hangképzésű műsorvezetőnő feladta játékos kérdését: melyik az a regény, amelynek főhőse fiatalító kúrán esik át, majd egy ifjú leányt az őrületbe kerget. A harmadik megfejtő nyer, ígérte. Zene következett, én tépelődtem, ugyan miféle regény is lehet ez, de egyik általam ismert regény sem felelt meg a kritériumoknak. Pár perccel később a műsorvezetőnő közölte, hogy ez a regény Goethe Faustja; nem telefonált be senki, ment a zene tovább. Nem telefonált be senki, hogy megmondja az ifjú műsorvezetőnőnek: a Faust nem regény, hanem dráma.
Hallgattam még azt az adót egy darabig, hátha a szerkesztő, a főszerkesztő vagy bárki szól az orrhangon hadaró nőnek, gyakoroljon önkritikát, hiába.
Eltűnődtem, annyira megbántódtak-e a hallgatók e műfajtévesztésen, hogy azért nem telefonáltak be, vagy netán egyetlen hallgatónak sem jutott az eszébe, hogy ez voltaképpen a Faust, csak a műsorvezetőnő – meg aki neki a kérdést kitalálta – nincs ezzel tisztában. Hosszas tépelődés után – és huszonhárom év egyetemi tanárkodással a hátam mögött – arra a következtetésre jutottam, hogy a hallgatók se tudják. De hogy egy se tudná?! – róttam meg magam a rosszhiszeműségemért. Még ott a kocsiban megpróbáltam kiszámítani fejben, ugyan hányan is szólhattak volna, ha módjukban áll, vagy ha érdemesnek tartják.
Napközben kb. háromszázezer ember szokta ezt az adót hallgatni honunkban; ennyien ne tudnák, hogy a Faust dráma?
Persze szinte bizonyos, hogy közülük néhányan tudják. Egy-két illető talán még Marlowe művéről is hallott. Azoknak vagy telefonjuk nincs, vagy mobiljuk nincs, vagy rádiójuk nincsen, vagy nem hallgatják, vagy nem tartják érdemesnek, hogy szóljanak.
Tudjuk, sőt még én is tudom, hogy az idei könyvhéten megjelenő regényemnek maximum ezerötszáz-kétezer vásárlója lesz. A regény több mint hétszáz oldal – ebben én vagyok a ludas, írtam volna rövidebbet –, emiatt nem lehet olcsón adni. Az árát ugyan a kiadó még nem kalkulálta ki, de becslésem szerint lesz legalább háromezer forint, vagyis több, mint a minimálbér nettójának tizede. Ez tömegeket riaszt el a művemtől. E tömeg persze nem annyira számos, a legsikeresebb könyvet is csak maximum százezer ember olvassa el, és én nem sikerkönyvet írtam, hanem csak azt, ami épp az eszembe jutott.
Az én könyvemet is meg fogják venni pár százan, akik a borítóját tartják vonzónak, akik ajándéknak szánják, és maguk bele se néznek, akik csak a könyvespolcra teszik, hogy lássák a vendégek, még ez is megvan nekik, és az én regényem elég vastag lesz ahhoz, hogy ezt a funkcióját maradéktalanul betöltse. Ezzel voltaképpen számos vevőt nyerek. Olvasóm, aki bele is néz, lesz talán ezer. Végigolvasni – hát, nem tudom, hányan fogják végigolvasni.
Fel vagyok rá készülve, hogy dedikáláskor megint a régi könyveimet hozzák el, hogy írjak beléjük. Akkor vették őket, amikor a könyvet meg lehetett fizetni. Ezt az újat, kora-időskori művemet, amikor sejthetőleg már tényleg tud valamit az író, talán megemelik, a súlyát latolgatják, majd általában vissza fogják tenni, mert ekkora luxusra most nem telik. Én pedig lesunyt fejjel írok be a régi könyveimbe, tudván, hogy minden ilyen embernek ajándékoznom kellene egy példányt az új regényemből, elvégre ők az én hűséges, drága olvasóim, nagyon meg kellene becsülnöm őket, csak hát erre nekem se futja.
A Cseh Köztársaságban, ebben a hozzánk hasonló méretű nevezetes kultúrállamban világhírű cseh írók új műveit maximum ötszáz példányban lehet eladni, mint a legnagyobb cseh magánkiadó tulajdonosától tudom. Mi ennél még mindig jobban állunk, több mint kétszer annyian vesznek nálunk szépirodalmi művet, mint náluk. A nálunk négyszer számosabb Lengyelországban éppannyian vesznek új szépirodalmi művet, mint honomban.
Némi fejszámolást követően úgy találtam: a Faustra vonatkozó kérdésre a helyes választ a hallgatók
közül körülbelül harmincan tudták; ők azok, akik nem telefonáltak be, hogy a műsorvezetőnőt a
helyére tegyék. Minek.